Nálad jártam

2010 október 25. | Szerző: Bramasole |

 Annyira fájt tőled elszakadni, mégsem megyek hozzád csak nagyon ritkán. Néha-néha rászánom magam, de mindig az a vége, hogy elmenekülök. Elmenekülök a néma, hideg kövek közül, hiszen ott senki nem válaszol. Te sem. Hiába sirok… nem simogatod meg a hajam, hogy nincs semmi baj… nyugodj meg. Hiába mondom el mi történt… nem válaszolsz. Hiába mutatom neked mekkorát nőtt a kicsi fiad… nem látom a mosolyod. Csak az a hideg szürke márvány néz szembe velem, ami nem te vagy. Te ott fekszel alatta ..és ezt nem akarom tudni. Ilyenkor már futok is onnan megnyugvás nélkül.

Ma elmentem hozzád. Annyira vágytam rá, mert már oly elviselhetetlen volt  a létem. Odamentem. Nem hazafelé kormányoztam az autómat, hanem inkább hozzád. Kora délután volt …csodás melegséges napsütéssel. Imádom az őszt. A szineket… a sárgákat, a sok vöröst, a megbújó kicsi zöldeket. Ott nálad ez a látvány fogadott… és tudod arra gondoltam, mintha ezzel akarnád a lelkem simogatni.Beleszagoltam a levegőbe, ó az az isteni avar illat…nagyokat lélegeztem, hagytam hogy átjárjon…És a rengeteg lehullott levél. Úgy gázoltam bele, mint egy pajkos kisgyerek, ha lát egy tócsát. 

Jó volt ma nálad. Vajon tényleg látsz engem… úgy ahogy igérted? Nem tudom. .Az a meghittség kell nekem amit csak te tudtál adni. Azt keresem mindenhol. De nem lelem.