Amikor megismertem a férjemet,
szinte még gyerekfejjel…. vele együtt jöttek a könyvek. Neki sokkal több
volt, mint nekem és én mohó kíváncsisággal vetettem rá magamat az Ő
könyveire..Még emlékszem a türelmetlenségemre ahogy olvastam, közben pedig már
a következőket fürkésztem, mi van még..mit nem olvastam még el.. és tényleg
volt ezerféle, hiszen Őt minden érdekelte…Én pedig boldogan elmerültem
azokban a színes, izgalmas, idegen világokban amiket a könyvek mutattak meg
nekem. Amikor összeházasodtunk vettünk egy plafonig érő, faltól falig
könyvespolcot. Ott aztán bőven volt hely, klasszul elrendeztem….szerettem
ránézni is, ha megpihent rajtuk a szemem, mindig valami elégedettség-félét
éreztem. Házasságunk évei alatt persze kinőttük elég rendesen azt a polcot, a
kezdeti rend felborult, lettek vegyes részek..ahová éppen be tudtuk tuszkolni a
könyveket…hát oda kerültek. Hiába vettünk közösen is, és én egyedül is
könyveket, az a polc nekem mindig az Ő könyveit jelenti.Mindig
jelen volt az életünkben. Ott állt a nappaliban és velünk volt. Tulajdonképpen
ezer más tárggyal együtt…de mégis…az Ő könyvei miatt különös jelentőséggel
bírt számomra. Jött velünk az új lakásba is.
Most is itt van velem szemben. Igen… a polc itt van. A férjem hatodik éve
nincs velünk. Már hat éve hogy meghalt. A hat év alatt rengetegszer néztem rá
és kérdeztem magamtól….vajon mikor lesz már az, hogy nem fáj a könyvek
látványa? Az Ő könyvei…látványa, amikben számomra ott van még mindig. A
humora, az okossága….az érzékenysége. A mosolya… ahogy rám nézett.
És ha majd én meghalok? Mi lesz ezekkel? A kisfiamnak mit fog
jelenteni….egyáltalán jelent majd neki valamit? El fogja majd olvasni őket
valaha? Belelapoz majd némelyikbe… és meglátja majd bennük az apját vagy az
anyját? Ha majd úgy dönt, hogy nem tartja meg … fog neki fájni amikor
elhagyja őket?
Nekem még mindig furcsa, hogy meghal valaki, és a számára oly kedves dolgok itt
maradnak. A könyvek állnak glédában a polcon. Szépen… rendben.
…és mi is itt maradtunk. Még mindig útkeresőben…