Vihar után

2010 május 18. | Szerző: Bramasole |

 Jó látni, ahogy a komor sötét felhők, miután kiadták minden haragjukat, kizúditották magukból nehéz esőcseppjeiket, majd mintha ez nem lenne elég szikrázó villámokat szórva és dörögve hangosan haragosan morogva…..egyszercsak elveszitik erőiket és utat engednek a napsugárnak, az ég kékjének…ami utat tör magának a sötét, tarajos felhők közül. Igen…nagyon jó volt látni hazafelé az úton, hogy végre elcsitul a vihar, egyre ritkábban koppannak esőcseppek a kocsi szélvédőjén. Az útmenti fákat még iszonyatos erővel tépte és rázta a szél. Minden harsogó, üde zöldben pompázott… gyönyörű volt, a lelkemet simogatta a látvány.

Nem zavart a vihar….odakinn. Az a vihar ami bennem tombolt…az már annál inkább. Féltem tőle. Hiába tudom, hogy elmúlik majd, ugyanúgy mint a kinti világban, hiszen nem először élem át. Mégis féltem. Megrémitett hogy a sötét viharfelhők mindent eltakarnak előlem…nem látom a kiutat, nem tudok gondolkozni…nem találok megoldásokat. Szerencsére egyre rövidebben ezek a viharos időszakok…és bár ijesztően hangzik a villámok csattanása, össze is rezzenek még… de valahogy mégis úgy érzem haladok előre. Ma végiggondoltam egy olyan dolgot, amire hetek óta nem voltam képes, mert eddig az indulataim nem engedték meg. Végiggondoltam…. és sok mindenre rájöttem, megfogalmaztam …Könnyebb lett, közelebb kerültem a lezáráshoz. 

….és már tudom, hogy jó úton járok.